A Kárpátoktul le az Al-Dunáig
Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!
Szétszórt hajával, véres homlokával
Áll a viharban maga a magyar.
Ha nem születtem volna is magyarnak,
E néphez állanék ezennel én,
Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb
Minden népek közt a föld kerekén. Szegény, szegény nép, árva nemzetem te,
Mit vétettél, hogy így elhagytanak,
Hogy isten, ördög, minden ellened van,
És életed fáján pusztítanak?
S dühös kezekkel kik tépik leginkább
Gazúl, őrülten a zöld ágakat?
Azok, kik eddig e fa árnyékában
Pihentek hosszu századok alatt. Te rác, te horvát, német, tót, oláhság,
Mit marjátok mindnyájan a magyart?
Török s tatártól mely titeket védett,
Magyar kezekben villogott a kard.
Megosztottuk tivéletek hiven, ha
A jószerencse nékünk jót adott,
S felét átvettük mindig a tehernek,
Mit vállatokra a balsors rakott. S ez most a hála!... vétkes vakmerénnyel
Reánk uszit a hűtelen király,
S mohó étvággyal megrohantok minket,
Miként a holló a holttestre száll.
Hollók vagytok ti, undok éhes hollók,
De a magyar még nem halotti test,
Nem, istenemre nem! s hajnalt magának
Az égre a ti véretekkel fest. Legyen tehát ugy, mint ti akartátok,
Élet-halálra ki a síkra hát,
Ne légyen béke, míg a magyar földön
A napvilág egy ellenséget lát,
Ne légyen béke, míg rosz szívetekből
A vér utósó cseppje nem csorog...
Ha nem kellettünk nektek mint barátok,
Most mint birókat, akként lássatok. Föl hát, magyar nép, e gaz csorda ellen,
Mely birtokodra s életedre tör.
Föl egy hatalmas, egy szent háborúra,
Föl az utósó ítéletre, föl!
A századok hiába birkozának
Velünk, és mostan egy év ölne meg?
Oroszlánokkal vívtunk hajdanában,
És most e tetvek egyenek-e meg? Föl, nemzetem, föl! jussanak eszedbe
Világhódító híres őseid.
Egy ezredév néz ránk itélő szemmel
Atillától egész Rákócziig.
Hah, milyen múlt! hacsak félakkorák is
Leszünk, mint voltak e nagy ősapák,
El fogja lepni árnyékunk a sárba
És vérbe fúlt ellenség táborát! | Von den Karpaten bis zur untern Donau
ein wilder Sturm, entsetzlich böses Schrein.
Das Haar zerzaust, die wunde Stirne blutig:
So steht der Ungar in der Not allein.
Auch wenn ich nicht als Ungar wär geboren,
ich schlösse diesem Volk mich an fürwahr,
weil es so einsam ist und so verlassen,
wie auf dem Erdenrund noch keines war. Du, meine Nation, mein Volk, mein armes,
ist deine Schuld denn so verachtenswert,
daß Gott und Teufel gegen dich vereint sind,
daß alles dir am Stamm des Lebens zehrt?
Wer ist es, der dich anfällt wie besessen,
in toller Wut dir abhaut Zweig und Ast?
Sie sind's gerade, die in deinem Schatten
genossen manch Jahrhundert guter Rast. Slowaken, Raizen, Deutsche und Walachen,
warum fallt ihr uns Ungarn an so wild?
Wer schützte euch vor Türken und Tataren,
wer führte hier das Schwert, hielt hoch den Schild?
Sooft das Schicksal Reichtum uns bescherte,
stets teilten wir mit euch das Gute brav
und nahmen euch die halbe Last vom Rücken,
wenn ihr in Not wart, euch ein Unglück traf. Und euer Dank dafür? Vom König sündhaft
zum Treubruch hinterlistig aufgehetzt,
habt ihr uns alle gierig überfallen,
wie Raben euch auf unsern Leib gesetzt.
Ja, Raben seid ihr, widerwärtge Raben,
Fleischfresser, doch der Ungar ist nicht tot,
bei Gott, noch nicht, und malt mit eurem Blute
auf seinen Himmel helles Morgenrot. Doch sei es wie ihr wollt, wir sind gerüstet,
zum Kampf auf Leben oder Tod vereint.
Kein Friede sei auf unsrer teuren Erde,
solang die Sonne noch auf Feinde scheint.
Kein Friede sei, solang aus euren Herzen
das böse Blut nicht völlig ausgeleert.
Wollt ihr als wahre Freunde uns nicht haben,
so sollt ihr spüren unser Richterschwert. Auf denn, ihr Ungarn, gegen diese Meute,
die nur auf Mord und Diebstahl sinnt.
Auf denn zum großen heiligen Feldzug,
bis alle Feinde ausgerottet sind.
Wer sich bewährte viele hundert Jahre,
dem nimmt auch dieses eine nicht den Mut.
Die wir mit Löwen so oft fertig wurden,
was kann anhaben uns die Läusebrut? (7. Strophe in der Nachdichtung von Engl abhanden) |
|
